Mezei Gábor költészete, akár az elszabadult futónövény - hol az aszfalt repedése, hol az ég felé kapaszkodik. Benövi a lét omladozó falait, indáival kilazítja a falak tégláit, míg be nem leshetünk a kiürült szobákba. A szobák azonban az emberek nélkül sem üresek: kitölti őket a bogarak percegése, a párna gyűrődésének mintáját magára öltő beton vagy a tiszta víz. Vagy épp a beszélő nélkül maradt, mégsem némuló nyelv. A vers burjánzását követő olvasó vajon szemtanúja, tettestársa vagy áldozata a halál banális katasztrófájának, legyen az munkahelyi baleset, pillanatok alatt bekövetkező karambol, lassan érkező, elkerülhetetlen fulladás? Az állomány felszámolása nem kegyelmez. Állandó figyelme mindenre kiterjed. A tekintet elfordíthatatlan. Mezei Gábor (1982) költő, az ELTE oktatója.