A regénytrilógia, nagyon sok szempontból, új és nem várt fejezetet nyitott a magyar próza történetében. Első ránézésre radikálisan szakított azzal a "posztmodernből" eredeztetett hagyománnyal, amely szerint a "nagy történetek" nem mesélhetők el hitelesen, szöveg és a "valóság" bemutatásának az igénye nem egyeztethető össze. A trilógia ugyanis egyfajta "dokumentarista" igénnyel lép föl, mintha a fiktív történeten keresztül mégis valamilyen "valóságlenyomatot" olvashatnánk - tehát úgy viszi színre egy magyar falu pusztulását és a kivándorlás mintázatait, hogy nem tart kizárólagos igényt a megjelenítés igazságára.