Dorian Gray elragadó szépsége nemcsak a környezetére, de önmagára is elementáris hatással van. Az ifjú olyannyira a saját külsejének rabjává válik, hogy annak megőrzése érdekében bármit hajlandó lenne megtenni, kész mindenét, akár a lelkét is feláldozni, csak hogy örökre fiatal és szép maradhasson. Amikor egy művész portrét fest róla, Dorian azt kívánja, bárcsak a festmény öregedne helyette, ő pedig megmaradhatna mindig olyannak, amilyen a kép születésének pillanatában volt. Kívánsága teljesülni látszik, mert annak ellenére, hogy az idő telik, ő pedig a dekadens és hedonista Lord Henry Wotton befolyása alá kerülve a züllés útjára lép és egyre mélyebbre süllyed, vonásai megőrzik tökéletes szépségüket. A képen azonban a múló idő és az egyre szaporodó és súlyosbodó bűnök mindinkább nyomot hagynak. Látván, hogy képmása egyre torzabbá válik, az ifjú először borzadva elzárja a festményt, majd úgy határoz, hogy el is pusztítja azt. Ez a döntés azonban végzetes következménnyel jár... Változott-e a világunk és benne az emberi természet a regény megszületése óta szemernyit is? A fiatalság és szépség eszményítése, az élvezetek parttalan hajszolása, a felszínesség és önzőség talán csak még nagyobb mértéket öltött az azóta eltelt idő alatt. Annak az igazsága azonban, hogy mindennek ára van, feltehetően mindig érvényes lesz.