Tóth Árpád (1886, Arad - 1928, Budapest) borongós vallomásai a magányos nagyvárosi ember érzésvilágából nőttek ki. 1908-tól a Nyugat folyóirat munkatársaként dolgozott, mely közölte a verseit is. 1913-ban jelent meg első verseskötete Hajnali szerenád címmel. Míg mások örülnek az életnek, Tóth Árpád nem meri magát belevetni a világ zajába. Kis szobájának magányába menekül, olvasmányaiba temetkezik. Elfordulás ez az élettől, belenyugvás mindenbe, ami változhatatlan. Ő a legművészibb érzékű magyar lírikusok egyike. Hajlékony nyelven, erős formaérzékkel öntötte strófákba szomorú életfilozófiáját. A huszadik század lármás lírájával és mohó szerelmi énekeivel szemben halk hangon és szemérmesen szólaltatta meg az emberi szomorúság szívbe markoló dalait. A nehéz versformák művésze volt, nem kísérletezett új költői nyelv alkotásával, annál hajlékonyabb tollú volt a kész nyelvkincs használatában. Életében csupán a vájtfülűek poétája volt, lírája azonban a halála után kivívta a maga előkelő rangját irodalmunkban. Szabó Lőrinc így írt róla: "Tóth Árpádnak éreznie kellett, hogy neki is grófi vagy hercegi rangja van a magyar lírában, és hogy amit csinált, az romolhatatlanabb és kikezdhetetlenebb, mint sok más ünnepi alkotás." Jelen válogatást ajánljuk mindenkinek, aki a mindennapok zajában egy kicsit megpihenne és elcsendesedne Tóth Árpád huszonöt legszebb versének segítségével.