A 19. században a történelem ábrázolása a történelem ,,felfedezésével" párhuzamosan alakult és változott. A korszak talán legkiválóbb kutatója, Werner Hofmann A földi paradicsom című műve második kiadásának előszavában fogalmazta meg célját, miszerint arra törekedett, hogy megkérdőjelezze az áttekinthető, egyirányú útvonallá egyszerűsített fejlődési sémát. Jelen kötet célja itt és most hasonló: megmutatni az egyes műveken keresztul a sokféleséget és a kapcsolódási pontokat, miként vált a ,,hosszú 19. század" kivételes összetettsége olyan kultúrtörténeti gazdagság megteremtőjévé, amelynek puszta megismerése is szinte lehetetlennek tűnik. E gazdagság miatt célravezetőbbnek mutatkozott egy-egy valamilyen - és nem feltétlenul esztétikai - szempontból kulönösen érdekesnek és fontosnak bizonyuló mű vagy művek csoportjának középpontba helyezésével bemutatni ezt a kultúrtörténeti gazdagságot az 1849 és 1949 közötti időszakból, amelynek egyik fő forrása és motívuma maga a történelem volt, annak leírása, feltárása, megmutatása, értelmezése, olykor meg- és újrateremtése. Hogy ezáltal kideruljön, miként lett az akadémiai kánon legmagasabbra értékelt műfajából az európai nemzetállamok megszuletésének segítője, a múlt mellett a jelen, és a jövő megértésének kulcsa.